front page slideshow

ss-cover seso01 seso02

Skag Arcade

slctn●srtd X Skag Arcade
(interview hun + eng)

K: The sound of your music is very unique, the album covers are astounding. When did the Skag Arcade project start, what do you want to express with your project?

P: It started almost as a joke (and in some way I still believe it is a joke, and probably better to take it that way…) in the midst of 2014.
Even though I’ve been a Music maniac since I was a baby (I started to compulsively listen to records and buy/collect them since I was in elementary school) and I spent most of my teenage afterschool afternoons listening to tons of records and reading hundreds of magazines instead of doing my homework, the turning point was indeed a “Digital Sound” class that I attended in 2014 at the DXARTS - Center for Digital Arts and Experimental Media, a prestigious program held at the University of Washington in Seattle.
After that Summer, something definitely clicked within myself and eventually gave me the audacity and the insolence (that grew bigger with the years, since I’m still around…) to start assembling, manipulating and even “destroying” sounds of the most diverse “shape” and origin.
In parallel, I had developed with the years a true passion for Noise and Industrial Music (from the American noise-rock acts of the 80s & 90s to the incredible “Japanoise” of Merzbow, Boredoms & Masonna, from the early Industrial Music of TG and Monte Cazazza to the Italian masters of Power Electronics) and also Experimental Music in general (Field recordings, Musique Concrete, Acousmatic), as my formative years were shaped by different sounds and genres, as you can tell from my list.
I also started to get into Contemporary Music, getting inspired from the pioneering genius of masters like Iannis Xenakis, Pierre Schaeffer, John Cage and Karlheinze Stockhausen.
Lastly, I’m a big fan of Rap and Hip-Hop Music as well and I got profoundly inspired by the sampling mastery at the base of it.
This (un)coherent and schizophrenic mix of inputs shaped my project and its sound until these days.
Regarding the album covers and artwork… First of all, thank you for the nice words Klaudia.
I’ve decided to give to the visual aspect a lot of attention and a primary importance since the beginning.
I love Arts in general, I am a big Cinema maniac as well and I’m into photography a lot.
Thus, I decided to personally take care of the creation of the artworks for my releases, using for the most part my photographs (like in the case of my new album) or otherwise pictures of others selected and manipulated by myself. Also, I decided to put together and edit my “video clips” (if you can call them so) on my own, and to assemble myself the footage for the visuals of my (very few, until now) sets and “live” shows.

K: When did you first meet electronic music?

P: Probably my first consistent encounter with Electronic Music has occurred through the British IDM movement and the artists within the Warp rooster. Of course, the work of His Majesty Richard D. James changed the whole game for me, and so did a little bit later that of the likewise incredible Autechre.
A few years later, the music of Coil impacted on me as a burning asteroid crushing on Earth at full speed…

K: Will there be new releases, collaborations in the future?

P: I’ve actually just put out my new solo full-length album (the second one since I started, apart from EPs and collaborations), “The Way To Shadow Garden”, released by this great experi-mental/tape label based in Chicago, Lurker Bias (check it out here
https://lurkerbias.bandcamp.com/). I’m very excited about it and the final result.
(you can give a listen to it in streaming here
https://lurkerbias.bandcamp.com/album/the-way-to-shadow-garden)

I’ve also put a lot of effort in creating the artwork for it, and I love how it eventually came out.
It is probably my most difficult and uncompromising work ever (not that the other things I’ve done are easy…), not sure if the most mature, but certainly the most representative of all my different sides and styles.
Also, my first album ever, “Post Tenebras Lux” (https://skagarcade.bandcamp.com/album/post-tenebras-lux), never physically released until today, will probably see the light towards the end of the year through another great American tape label, Bad Cake Records.
There is also a split/collaborative album with other two great acts (that will remain secret for now) which is ready, but we are still looking for a nice label to release it the proper way (possibly on cd/vinyl).
Finally, last year I started working on something pretty different, namely some drafts with reverberated layers of acoustic guitar and some field recordings… Who knows if that will ever see the light, and if so, under what name/monicker…

K: What was your most decisive musical experience?

P: Probably the course I attended at the University of Washington, as I mentioned above.
In general, though, I have to say that all the years (from age 5 to 19, pretty much) spent in my room listening to records all day and reading as many music magazines/webzines/books as possible were a decisive foundation that contributed to make me the person I am today, and with the musical awareness and education I have nowadays.

K: What was the most memorable event where you played and where do you want to play in the future?

P: I have to admit I have a little bit neglected the “live” experience until now.
Not that I would not want to play live more and more. It’s just that I’ve never really put effort in developing a proper live-set, never feeling 100% ready to go for it, and I’ve also felt a little bit uncomfortable at proposing my sound live, since it is not an easy experience and it could be wearying for the audience.

Still, I’ve done a few live appearances (alone and with my friend/music partner Angelo, aka meanwhile.in.texas).

If I have to pick ups few above all, I have to say the best experiences have been playing my first show ever at Rhinoceropolis (a very important, almost legendary and unfortunately already de-funct DYI venue in Denver that has hosted, among the others, acts of the caliber of Lightning Bolt and Liturgy, apart from an MTV service…); then, performing at a small venue (Donovan Bar) in Detroit at the same time of the Movement Festival and the Trip Metal Fest (which, by the way, is an amazing new festival); lastly, playing with meanwhile.in.texas at the Techno Kultur Festival (organized by my friends of Pay No Mind To Us and the Occult Punk Gang) at FOA Boccaccio, in Monza (Italy), together with other great Italian acts such as Stromboli and Noume-no.

●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●

K: A hangzásod és a zenéd nagyon egyedi, az albumborítóid meglepőek. Mikor kezdődött a Skag Arcade projekt és mit szeretnél vele kifejezni?

P: Ez majdnem úgy kezdődött, mint egy vicc ( és valamilyen módon és még mindig úgy hiszem ez egy vicc és valószínűleg jobb ez így) 2014 közepén.
Annak ellenére, hogy gyerekkorom óta zene mániás voltam (elkezdtem kényszeresen hallgatni a lemezeket, megvettem és gyűjtöttem őket az általános iskola óta), tizenévesen az iskola utáni délutánjaim nagy részét tonnányi lemezek hallgatásával töltöttem, és több száz magazint olvastam a házi feladat helyett. A fordulópont valóban egy „Digitális hang” (Digital Sound) osztály volt, amelyen 2014-ben vettem részt a DXARTS – (Center for Digital Arts and Experimental Media) Digitális Művészetek és Kísérleti Média Központjában, egy rangos programban, amelyet a Washington University of Seattle-ben tartott.
Ezt követően a nyár után valami határozottan bekattant bennem, és végül zűrzavart és álmatlanságot hozott (ami egyre nagyobb lett az évek múltán, hiszen még mindig ekörül vagyok), hogy a legkülönfélébb hangok alakját és eredetét elkezdjem összeszerelni, manipulálni és elpusztítani.
Az évek múlásával ezzel párhuzamosan nőtt a szenvedélyem a zaj és az ipari zenék iránt. (a 80-as és 90-es évek amerikai noise-rockjától, a Merzbow hihetetlen “Japanoise”-a, a Boredoms & Masonna , a TG korai ipari zenéjétől, és Monte Cazazza a power elektronika olasz mesterei ), és a kísérleti zene általában (Field recordings, Musique Concrete, Acousmatic), a listám alapján elmondhatod, formálódásom éveit különböző hangok és műfajok alakították. Kapcsolatba kerültem a kortárs zenével is, olyan úttörő mesterek inspiráltak, mint Iannis Xenakis, Pierre Schaeffer, John Cage és Karlheinze Stockhausen.
Végül nagy rajongója vagyok a RAP és hip-hop zenéknek, a mintavételezésük alapjai inspirálnak.
Ezeknek a (un) koherens és skizofrén bemeneteknek a keveréke a mai napig formálja a projektemet és hangját.
Ami az album borítókat és a műalkotásokat illeti… Először is köszönöm a szép szavakat.
Már a kezdetektől eldöntöttem, hogy nagy figyelmet és jelentőséget tulajdonítok a vizuális szempontoknak.
Én általában szeretem a művészetet, én is nagy mozi mániákus vagyok, és sok fotót készítek. Ezért úgy döntöttem, hogy személyesen gondoskodom a megjelenésem műveinek megalkotásáról, nagyrészt a fotóim (például az új albumom esetében) felhasználásával, vagy más képekkel általam manipulálva. Azt is elhatároztam, hogy összeállítom és szerkesztem a saját „videoklipjeimet” (ha úgy hívják), és összeállítom magam a vizuált (nagyon kevés, mostanáig) a mixeimhez és élő szettjeimhez.

K: Mikor találkoztál először az elektronikus zenével?

P: Valószínűleg az első következetes találkozásom az elektronikus zenével a Brit IDM zenei mozgalom és a WARP Roster művészein keresztül történt. Természetesen őfelsége Richard D. James munkája megváltoztatta az egész játékot számomra, és egy kicsit később, hasonlóképpen tette a hihetetlen Autechre.
Néhány évvel később a Coil zenéje volt hatással rám, mint egy égő aszteroida, amely teljes sebességgel zúzott a Földön…

K: Lesznek új kiadások kollaborációk a jövőben?

P: Tulajdonképpen kinyomtam az új teljes hosszúságú szóló albumot (a második azóta, mióta elkezdtem, az EP-k és az együttműködések kivételével), A “The Way To Shadow Garden” –t kiadta egy nagyszerű kísérleti / szalagcímke, amely Chicagóban található: Lurker Biasban. https://lurkerbias.bandcamp.com/). Nagyon izgatott vagyok, és a végeredmény. (itt hallgathatod meg https://lurkerbias.bandcamp.com/album/the-way-to-shadow-garden) Nekem is sok erőfeszítésembe került a műalkotás elkészítése, és szeretem, ahogy megjelent.
Valószínűleg ez a legnehezebb és legkompromisszummentesebb munka (nem mintha a többi dolog, amit csináltam könnyű lenne…), nem vagyok biztos benne, hogy a legérettebb, de minden bizonnyal a legreprezentatívabb a különböző oldalak és stílusok közül.
Az első albumom, „Post Tenebras Lux” (https://skagarcade.bandcamp.com/album/post-tenebras-lux), ezt fizikailag nem adták ki, valószínűleg ez év végén lát napvilágot egy másik nagy amerikai címkén (kazetta megjelenés), Bad Cake Records.
Van egy osztott / együttműködő album is, amely két másik nagyszerű művésszel osztozik (ez most titokban marad), ami elkészült, de még mindig keresünk egy jó kiadót, hogy kiadjuk a megfelelő módon (esetleg cd / vinyl).
Végül, tavaly elkezdtem dolgozni valami nagyon különböző dolgon, nevezetesen néhány akusztikus gitárral és néhány terepi felvétellel ... Ki tudja, valaha megjelenik-e , és ha igen, milyen néven…

K: Mi volt a legmeghatározóbb zenei élményed?

P: Valószínűleg az, hogy a Washingtoni Egyetemen tanultam, ahogy már említettem. Általában azonban azt kell mondanom, hogy az évek (5-19 éves korig, elég sokáig) amiket a szobámban töltöttem lemezek hallgatásával minden nap, rengeteg zenei magazint, webzint, könyvet olvastam, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy én ma az a személy vagyok aki vagyok, a mai zenei tudatossággal és oktatással, ami manapság nekem van.

K: Mi volt a legemlékezetesebb esemény ahol játszottál és hol szeretnél zenélni a jövőben?

P: Be kell vallanom, hogy egy kicsit elhanyagoltam az „élő” élményt mostanáig. Nem mintha nem szeretnék egyre többet játszani. Csak annyi, hogy soha nem tettem erőfeszítést egy megfelelő live act fejlesztésére, soha nem éreztem magam 100% -osan készen arra, hogy elmenjek, és egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam, hogy javaslom a liveomat, mivel ez nem egy könnyű élmény és lehet, hogy fárasztó a közönség számára. Mégis, néhány élő előadást csináltam (egyedül és barátommal / zenei partneremmel, Angeloval, aka meanwhile.in.texas).
Ha mindenképpen szükséges azt kell mondanom, a legjobb élményeim pl. az első előadásom volt, Rhinoceropolisban játszottam (nagyon fontos, szinte legendás és sajnos már megszűnt DYI helyszín Denverben ) majd egy kis helyen (Donovan Bar) Detroitban, A Movement fesztivál és a Trip Metal Fesztivállal egy időben (ami egyébként egy csodálatos új fesztivál); végül meanwhile.in.texas-szal együtt zenélve a Techno Kultur Fesztiválon (barátaim által szervezett Pay No Mind To Us és az Occult Punk Gang) a FOA Boccaccio-nál Monzában együtt olyan kiváló actekkel, mint Stromboli és Noumeno.

Bio:
http://podcast.selectionsortedbkng.com/dj-producer/skag-arcade

Links follow them/ Linkek kövesd őket:
https://soundcloud.com/skag-arcade
https://www.facebook.com/SkagArcade/

●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●

Prologue/ Bevezető:

Eng:
This is a (very partial and incomplete) list of the bands/artists that majorly impacted my life as a teenager and that contributed to make me the person/“artist”/noiser/useless troublemaker I am today. Thus, it encompasses the main bands I grew up with and discovered until the age of 18.
From then on, too many have been the tangents I’ve gone off to, too various and heterodox the different musical stimulus and paths I’ve absorbed and undertaken.
That’s why there’s little space, if not none, for musical genres and style such as folk, jazz, blues, rap, noise, industrial, drone, experimental, electronic ecc. that later on decisively shaped my musical and psychomental configuration.
Instead, in this list you’ll rather find a lot of American rock bands of various styles and time periods: from the new wavey/bluesy post-punk of the legendary Gun Club and the apical post/hardcore foundations of unforgettable acts such as Husker Du (I painfully had to exclude other fundamental bands for me like Minutemen, Fugazi, Meat Puppets, Bitch magnet, Lungfish, Rites Of Spring) to the devastating grunge melancholy of Alice In Chains (apart many other things, my “Seattle band”, if I had to pick only one…) and the brilliant crossover creativity and freaky genius of Faith No More (my first “favorite band” ever, in fact I was almost gay for Mike Patton) and Suicidal Tendencies (probably my second one), to finally come to witness the funeral of the rock body and its transition to other forms and worlds through the eulogy of afterlife’s void officiated by revolutionary acts that go under the names of Codeine and Slint (at one point in my life, when I was around 16, my new “favorite band ever”, and probably it still is, ex aequo with the two other incredible bands of the same genealogical tree, Squirrel Bait & The For Carnation, and with the unforgettable Hüsker Dü. Talk Talk are competing in another universe, if not galaxy…)
Joy Division have represented a fundamental (and symbolical) turning point for me.
There is a “before” and “after” them, and I owe incredibly a lot to their unbelievable music and what they were able to express in just two albums, some of the best (and saddest) ever made.
Closing my list, and clearly last but not least, the otherworldly Talk Talk, which probably changed once and for all my approach to Music (and Silence, which is also Music, probably in its purest “form”, as Mr. Cage taught us…) and inspired me to investigate the infinite spacial options of Sound through the most incredible and beautiful metamorphosis that ever occurred in the history of Music,
Every single time I listen to “Spirit Of Eden” or “Laughing Stock” (and I can not avoid to mention Mark Hollis’s eponymous masterpiece, whose substance is for real of another world, and thus not rankable…) the spiritual mass that Talk Talk’s incredible Music represents helps me ascend to the Hyperuranius (or at least makes me feel like that).

I’m still in deep mourning, since while compiling this list/piece I came to know the worst news possible, the incredibly premature and saddening departure of one of most incredible geniuses of the 20th century, a constant model for me and so many other people out there. I will incredibly miss you Mark, a little (great) piece of me/within myself died yesterday night (February 25th), and nothing will ever be the same without you…

Hun:
Ez egy (nagyon részleges és hiányos) lista azokról a zenekarokról / művészekről, akik nagyban befolyásolták az életemet, mint tinédzser, és hozzájárultak ahhoz, hogy én az a személy / „művész” / noiser / haszontalan zavaró vagyok, aki ma vagyok. Ez magában foglalja a főbb bandákat, amelyeket 18 éves koromig felfedeztem és amiken felnőttem.
Ettől kezdve túl sokan voltak az érintők. Túl sok különböző és heterodox zenei ingert és utakat szívtam fel és vittem.
Amiért korlátozott a hely, a zenei műfajok és stílusok számára, mint például a népi, jazz, blues, rap, zaj, ipari, drone, kísérleti, elektronikus stb. ez később határozottan formálta a zeném és pszichomentális konfigurációm.
Ehelyett ebben a listában sokkal több amerikai rockzenekart találunk különböző stílusokból és időszakokból: a legendás Gun Club új hullámos / bluesy post-punkjától és a felejthetetlen actek, mint például a Husker Du apikális post / hardcoreja (és a hely probléma miatt fájdalmasan ki kellett zárnom számomra más alapvető együtteseket, mint a Minutemen, Fugazi, Meat Puppets, Bitch magnet, Lungfish, Rites Of Spring) az Alice In Chains-i pusztító grunge-melankóliája. (sok más dolog mellett, a „Seattle-zenekarom”, ha csak egyet kellene választanom), és a nagyszerű crossover-kreativitás és a zseniális zsenije a Faith No More-nak (az első „kedvenc zenekarom”) valójában majdnem meleg lettem Mike Patton miatt) és a Suicidal Tendencies (valószínűleg a második) hogy végül tanúja lehessek a rock testének temetésének, annak más formáira és világaira való áttérése az élet utáni ürességen keresztül, melyek forradalmi cselekedetek, a Kodein és a Slint nevében. (életem egyik állomásán, amikor 16 éves voltam, az új „kedvenc zenekarom”), és talán még mindig az ex aequo ugyanazon genealógiai fa két másik hihetetlen zenekarával, Squir-rel Bait & The For Carnation- nel és a felejthetetlen Hüsker Dü-vel.
Joy Division képviseltette magát alapvető (és szimbolikus)
Van egy “előttük” és “utánuk”, és sokkal tartozom a hihetetlen zenéjükért és amit ki tudtak fejezni mindössze két albummal, amik a valaha készült legjobbak (és legszomorúbbak) egyikei.
A listám zárásaként utoljára de nem utolsósorban a túlvilági Talk Talk, mely valószínűleg egyszer és mindenkorra megváltoztatta a zenei szemléletet (és a csend , ami szintén a Zene, valószínűleg a legtisztább „formája”, ahogyan Mr. Cage tanított minket…) és inspirált engem, hogy megvizsgáljam a hang végtelen térbeli lehetőségeit, a zene történetében a leghihetetlenebb és legszebb metamorfózis révén.
Minden alkalommal, amikor meghallgatom az „Eden Spirit of Eden” -t vagy a „Laughing Stock” -ot (és nem tudom megemlíteni Mark Hollis névtelen mesterműjét, amely valódi anyaga egy másik világnak, és így nem rangsorolható…), a Talk Talk hihetetlen zenéje által képviselt spirituális tömeg segít engem a Hyperuranius felé (vagy legalábbis ezt érzem).

Még mindig mély gyászban vagyok, hiszen miközben ezt a listát állítottam össze a lehető legrosszabb hírrel szembesültem, a hirtelen és szomorú eltávozásáról a 20. Század egyik legnagyobb zsenijének, egy állandó példa volt nekem és oly sok embernek. Hihetetlenül hiányozni fogsz Mark, egy kis (nagy) részem meghalt tegnap éjjel (február 25), és semmi sem lesz már ugyanaz nélküled.

FAITH NO MORE - “Angel Dust” / “King for a Day, Fool for a Lifetime”

●Eng: Faith No More have been my first, true music love. For a while, I was mad about everything Mike Patton did (at least until Tomahawk), and still I am nowadays. Through them I received that first, fundamental shock that shaped my future music sensibility and sonic weirdness. They taught me how to be free and careless, angry but fun, sad and melancholic but at the same time aggressive and energetic. They taught me how to appreciate Music in its entirety and how not to be scared to tear down boundaries. The inclusion of Mr. Bungle (which are almost as important to me, and if possible represent an even more extreme version off FNM) in this mix is not casual at all (“Disco Volante” also changed my life, but for space reasons I had to go just with FNM). I could have chosen at least a dozens of their songs, and at least 4 albums, but I would say “King For A Day, Fool For a Lifetime” was my first approach to them, and probably still my fav album of theirs, if I had to choose one with a gun pointed at my head, with “Angel Dust” being immediately after for its historical importance. “Digging the Grave” is an everlasting anthem, and the final Patton scream will always shake my spine. PURE LOVE. ●Hun: A Faith No More az én első zenei szerelmem. Egy ideig dühös voltam mindentől, amit Mike Patton tett (legalábbis a Tomahawkig) és még manapság is az vagyok. Rajtuk keresztül kaptam azt az első, alapvető sokkot, amely a jövőbeni zenei érzékenységemet és furcsa hangzásomat formálta. Megtanították, hogyan legyek szabad és gondatlan, dühös de szórakoztató, szomorú és melankolikus, ugyanakkor agresszív és energikus. Megtanították, hogyan értékeljem a zene egészét, és hogyan ne féljek lerombolni a határokat. Mr. Bungle felvétele (ami szinte ugyanolyan fontos számomra, ha lehetséges, és az FNM még extrémebb változatát képviseli) ebben a keverékben egyáltalán nem véletlen („Disco Volante” is megváltoztatta az életemet, a hely miatt csak az FNM-nál jöttem ) Legalább tucatnyi zeneszámot, és legalább 4 albumot választottam volna, de azt mondanám, hogy „King for A Day, Fool for a Lifetime” volt az első megközelítés számomra, és még mindig ez a kedvenc albumuk, ha kellene választanom egyet, mert fegyvert tartanának a fejemhez, és az „Angel Dust”-al azonnal megtörténne, a történelmi jelentősége miatt. „Digging the Grave” örök himnusz, és a végső Patton sikoly amitől mindig libabőrös leszek. TISZTA SZERELEM.

SUICIDAL TENDENCIES - “Prime Cuts”

●Eng: I still remember pretty clearly that day when I went to my favorite (and pretty much the only real, good) record store in my forgotten hometown of Campobasso (“Bootleg” was its name) to listen to some records and possibly buy a couple. I was probably in between 11 and 13 years old, can’t remember exactly, and I had already started buying and collecting cds since a few years. I remember being attracted by this cover with a bleeding wrist drawn on this super bright white background. When I started listening to it (you could freely listen to cds with headphones back then) it was love at the first listen (it was “You can’t bring me down”, the opening track of this incredible collection, and that “FUCK YOU” towards the end of the song shouted by Mike Muir will still resonate in my mind for a long time…). Suicidal Tendencies quickly became my “second favorite band”, thanks to their incredible crossover of genres (in a very different way from FNM but at the same time with the same kind of prowess and intensity). They got me even more into the hardcore and punk of their origins, the thrash and speed metal of their second phase and the funk and rap with which they started melting all the above mentioned. They got all of that perfectly amalgamated into their unique style, and listening to this “Best of” will give you a perfect idea of what a great and unrepeatable band this has been, almost unrivaled for at least a decade. SUICIDAL FOR LIFE ●Hun: Még mindig tisztán emlékszem arra a napra, amikor elmentem a kedvenc lemezboltomba (és eléggé az egyetlen igazi, jó) az én elfelejtett szülővárosomban, Campobasso-ban („Bootleg” volt a neve), hogy meghallgassak néhány lemezt és esetleg vásároljak párat. Valószínűleg 11 és 13 között voltam, nem emlékszem pontosan, és már évekkel azelőtt elkezdtem vásárolni és gyűjteni a CD-ket. Emlékszem mennyire vonzott ez a borító a vérző csuklóval erre a hihetetlenül fényes fehér háttérre rajzolva. Amikor elkezdtem hallgatni (szabadon hallgathattad a cd-ket fejhallgatóval akkoriban) szerelem volt első hallásra (a ’You cant bring me down” volt az, a nyitó zene erről a hihetetlen gyűjteményről, és az a FUCK YOU a szám vége felé amit Mike Muir üvölt még sokáig a fülemben fog csengeni) A Suicidal Tendencies hamar a „második kedvenc bandám” lett, köszönhetően a hihetetlen stílus keverésüknek (más módon mint az FNM, de ugyanakkor ugyanazzal a bátorsággal és intenzitással). Még jobban belehúztak az eredeti hardcore és punk gyökereikbe, a másidok korszakuk trash és speed metal-jába, és a funkba és rapbe amikkel elkezdték egybeolvasztani a fentieket. Mindezt tökéletesen beleolvasztották az egyedi stílusukba, és hallgatva ezt a „best of”-ot tökéletes képet ad arról milyen nagyszerű és utánozhatatlan banda volt ez, majd egy évtizedig páratlanul. SUICIDAL MINDÖRÖKKÉ.

ALICE IN CHAINS - “Alice In Chains”

●Eng: One of the most baffling and mind-blowing albums I’ve ever listened to, at least in the “rock” realm”. Every listen to it it’s still as painful and dreadful, as sadly beautiful and shocking as the first time. An incredible production too, with a remarkable work on the voices (and especially on THAT voice), as if the Beach Boys had gone all to Hell after an overdose of heroin. You can feel and hear the sense of imminent end, the incumbent breath of death on Layne’s neck. He knew it, and decided to sing it while his body and should were bleeding dead. Rest in peace Layne, you’re immensely missed. ▐ “Tired of the shadowin' Slide me to the side again […] Some way my head creeps Some day my head leads Some way my head creeps Creeps No more time Just one more time So crazy feel the hate Yeah, I've got years to wait I know it's not too late Lending clean hands of fate Rise from the dirt I'm in Hide in another's skin […]▐ ●Hun: Az egyik legzavarbaejtőbb és eszméletlenebb album, amit valaha hallgattam, legalábbis a “rock” birodalomban. Minden egyes meghallgatás olyan fájdalmas és félelmetes, amilyen szomorúan szép és sokkoló, mint az első alkalom volt. Egy hihetetlen alkotás, figyelemre méltó munkával a hangokon (főleg AZON a hangon), mintha a Bech Boys a pokolra került volna egy heroin túladagolás után. Érzed és hallod a végső érzést, a halál leheletét Layne nyakán. Ő tudta, és úgy döntött elénekli miközben a teste és lelke halálra vérzett. Nyugodj békében Layne, nagyon hiányzol.

JOY DIVISION - “Unknown Pleasures” / “Closer”

▐ “Procession moves on, the shouting is over, Praise to the glory of loved ones now gone. Talking aloud as they sit round their tables, Scattering flowers washed down by the rain. Stood by the gate at the foot of the garden, Watching them pass like clouds in the sky, Try to cry out in the heat of the moment, Possessed by a fury that burns from inside. Cry like a child, though these years make me older, With children my time is so wastefully spent, A burden to keep, though their inner communion, Accept like a curse an unlucky deal. Played by the gate at the foot of the garden, My view stretches out from the fence to the wall, No words could explain, no actions determine, Just watching the trees and the leaves as they fall.”▐ ●Eng: Other worlds are not necessary and would be totally irrelevant… ●Hun: Nem kell több szó, és teljesen irreleváns is lenne…

HÜSKER DÜ - “Zen Arcade”

●Eng: Hüsker Dü are for me what Beatles signified for most of the people out there. Probably, this is THE album that definitely changed my life (together with “Spiderland” and “Spirit Of Eden”, read below…), and perhaps historically the most important one ever in the realm of the American independent Rock Music, fundamental for its future development. Also, as you can certainly guess, the name of my project was directly inspired by this masterpiece and by this incredible band. The song I linked is perhaps the best (and saddest, of course) 3-minutes “pop” (if it wasn’t for that crunchy, rusty, noisy guitar wall) song ever, written and (beautifully) sang by one of my only and true (anti) heroes. I miss you Grant… ●Hun: A Hüsker Dü nekem az, amit a legtöbb embernek a Beatles jelentette. Valószinűleg ez AZ az album ami határozottan megváltoztatta az életem (a “spiderland”-el és a “Spirit of Eden”-el együtt, lásd lejjebb), és talán a legfontosabb az amerikai független rockzene történetében, a későbbi fejlődésének alapját képezve. És, ahogy biztosan kitaláltátok, a projektem nevét egyértelműen befolyásolta ez a mestermű és ez a hihetetlen együttes. A dal amit linkeltem talán a legjobb (és legszomorúbb természetesen) 3 percnyi “pop” (ha nem az a ropogós, rozsdás, gitár fal) dal, amit az egyik egyedüli és igazi (anti) hősöm írt. Hiányzol Grant…

SLINT - “Tweez” / “Spiderland”

●Eng: The sound of uncertainty, fear, melancholia, desperation, dissatisfaction, or, in a few words, the perfect soundtrack of that abyss that teenage period can be, with all its weight of expectations, dreams (soon to be fatally broken), paranoia and insecurity. The melancholic beauty and poetry of a sound that was totally (or almost) alien until then to the American underground, and that changed things for good, imprinting their name in the absolute legend. This is, more than an album, an elegy for the bleeding dead body of Rock Music. “Washer” remains ones of the most beautiful songs I’ve ever listened to in my entire life. Bring countless shivers down my spine every single time. Pure angel dust. ●Hun: A bizonytalanság, félelem, melankólia, kétségbeesés, elégedetlenség hangja, vagy néhány szóval, a tökéletes zenei aláfestése annak a szakadéknak ami a tinikor lenni tud, minden várakozásával, álmaival (amik hamar szertefoszlanak), paranoiájával és bizonytalanságával. A melankólikus szépsége és költészete a hangzásnak ami teljesen (vagy majdnem) idegen volt addig az amerikai undergrondnak, ami később jóra fordult, bevésve a nevüket az abszolut legendák közé. Ez, több mint egy album, egy elégia a rockzene vérző halott testéhez. A “Washer” marad az egyik legszebb dal amit valaha hallottam életemben. Végtelen reszketést hoz minden egyes alkalommal. Tiszta angyalpor. ▐ “I know it's dark outside Don't be afraid Every time I ever cried for fear It was just a mistake that I made Wash yourself in your tears And build your church On the strength of your faith Please Listen to me Don't let go Don't let this desperate moonlight leave me With your empty pillow Promise me the sun will rise again”▐

Oldalak